A gyerekek piszkosul idegesítőek. Az enyémek sem kivételek. Amikor ugyanazért a dologért 500-szor kell szólni, például azért, hogy amit a földön taposnak, azt ugyan mégis vegyék fel, rakják a helyére. Aztán amikor pontosan tudják, hogy mit nem szabad, és sunyi módon csakazértis megcsinálják, majd amikor felelősségre vonom őket érte, pofátlanul azt állítják, hogy elfelejtették, esetleg nem ők voltak (ja, átjött a szomszéd). A másik kedvencem, amikor valami nem tetszik nekik, és már alapból nyávogós hangon beszélnek, és meg sem próbálják normális hangon elmondani, hogy mi a bajuk. Vagy ha szépen, logikusan levezeted, hogy mit miért kell így vagy úgy csinálni, és látod a fejükön, hogy TÖKÉLETESEN értik, de akkoris baromira az ellenkezőjét fogják művelni! Vagy közli a fiam, hogy "Hagyjál!", és ha ilyenkor hozzászólok, hiszti van.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Hogy Dóri barátnémat idézzem, időnként kirakná a gyereket a hatodikról, de eszébe jut, hogy az esetek nagy részében cukinyuszi. Na, nem vérnyúl.
Szóval idegesítőek, hisztisek, nem logikusak. És sokszor kedve lenne az embernek jól megrázni őket. Vagy megpofozni. Vagy csak úgy ahogy van, szedni a sátorfáját Narniába.
És most fordítsuk meg a dolgot. Én elvileg okos, értelmes felnőttként is képes vagyok alapból a magas Céről ordítani. Amikor valami nem sikerül, földhöz csapni az első kezemben lévő dolgot. Vagy amikor pontosan tudom, hogy kegyetlenül be fogom verni a fejem, menni a saját idióta elképzeléseim után. És még én vagyok megsértődve, ha rákérdeznek, hogy megérte-e. Sokszor én magam sem tudom megmondani, hogy épp mi bajom van, mert nem menstruálok, nincs front, nem szólt be senki, nem ért tragédia, nem ment fel a kenyér ára. És egyébként is hagyjon mindenki békén, mert egyedül akarok lenni, köszönjön más a rosszindulatú szomszédasszonynak szépen, hangosan és udvariasan! Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a gyerekek egy olyan világban élnek, ahol azoknak, akiktől függ az életük, az összes vágyuk, igényük, maximum a derekáig érnek, hiába szeretnének valamit elérni, az óriások fütyülnek rá, minden lépésükhöz az ő jóváhagyásuk kell, és nem értik meg, hogy nehekihik mohost rohossz nahapjuhuk vahan.... És hogy szeretnék abbahagyni a hisztit, mint ahogy én is sokszor érzem, hogy ezt már rég be kellene fejezni, de nem megy! Nekem viszonylag könnyű dolgom van, mert a gyerekek szólnak, hogy vigasztaljam meg őket, ez mindig annak a jele, hogy szeretnék abbahagyni a hisztit, csak már túlzottan belehergelték magukat. Szóval miért is várunk el a gyerekektől olyasmit, amit mi sem tudunk betartani?
Másrészt meg... amikor épp nem őrjöngenek, hisztiznek, tényleg nagyon édesek, aranyosak, kedvesek, és az ember hálát ad, hogy vannak. Szóval távol álljon tőlem, hogy rózsaszín cukorszirupba pakoljam és joghurtos csokival leöntsem az anyaságot, de tény, hogy sokszor azért szedem össze magam, és megyek előre, mert ők vannak. És... évekig sírtam azért, mert nekem nem volt gyerekem, bármi rosszat is tesznek, még mindig jobb miattuk idegeskedni, mint a hiányuk miatt. Nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése