A gyerekek piszkosul idegesítőek

A gyerekek piszkosul idegesítőek. Az enyémek sem kivételek. Amikor ugyanazért a dologért 500-szor kell szólni, például azért, hogy amit a földön taposnak, azt ugyan mégis vegyék fel, rakják a helyére. Aztán amikor pontosan tudják, hogy mit nem szabad, és sunyi módon csakazértis megcsinálják, majd amikor felelősségre vonom őket érte, pofátlanul azt állítják, hogy elfelejtették, esetleg nem ők voltak (ja, átjött a szomszéd). A másik kedvencem, amikor valami nem tetszik nekik, és már alapból nyávogós hangon beszélnek, és meg sem próbálják normális hangon elmondani, hogy mi a bajuk. Vagy ha szépen, logikusan levezeted, hogy mit miért kell így vagy úgy csinálni, és látod a fejükön, hogy TÖKÉLETESEN értik, de akkoris baromira az ellenkezőjét fogják művelni! Vagy közli a fiam, hogy "Hagyjál!", és ha ilyenkor hozzászólok, hiszti van.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Hogy Dóri barátnémat idézzem, időnként kirakná a gyereket a hatodikról, de eszébe jut, hogy az esetek nagy részében cukinyuszi. Na, nem vérnyúl.

Szóval idegesítőek, hisztisek, nem logikusak. És sokszor kedve lenne az embernek jól megrázni őket. Vagy megpofozni. Vagy csak úgy ahogy van, szedni a sátorfáját Narniába.

És most fordítsuk meg a dolgot. Én elvileg okos, értelmes felnőttként is képes vagyok alapból a magas Céről ordítani. Amikor valami nem sikerül, földhöz csapni az első kezemben lévő dolgot. Vagy amikor pontosan tudom, hogy kegyetlenül be fogom verni a fejem, menni a saját idióta elképzeléseim után. És még én vagyok megsértődve, ha rákérdeznek, hogy megérte-e. Sokszor én magam sem tudom megmondani, hogy épp mi bajom van, mert nem menstruálok, nincs front, nem szólt be senki, nem ért tragédia, nem ment fel a kenyér ára. És egyébként is hagyjon mindenki békén, mert egyedül akarok lenni, köszönjön más a rosszindulatú szomszédasszonynak szépen, hangosan és udvariasan! Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a gyerekek egy olyan világban élnek, ahol azoknak, akiktől függ az életük, az összes vágyuk, igényük, maximum a derekáig érnek, hiába szeretnének valamit elérni, az óriások fütyülnek rá, minden lépésükhöz az ő jóváhagyásuk kell, és nem értik meg, hogy nehekihik mohost rohossz nahapjuhuk vahan.... És hogy szeretnék abbahagyni a hisztit, mint ahogy én is sokszor érzem, hogy ezt már rég be kellene fejezni, de nem megy! Nekem viszonylag könnyű dolgom van, mert a gyerekek szólnak, hogy vigasztaljam meg őket, ez mindig annak a jele, hogy szeretnék abbahagyni a hisztit, csak már túlzottan belehergelték magukat. Szóval miért is várunk el a gyerekektől olyasmit, amit mi sem tudunk betartani?

Másrészt meg... amikor épp nem őrjöngenek, hisztiznek, tényleg nagyon édesek, aranyosak, kedvesek, és az ember hálát ad, hogy vannak. Szóval távol álljon tőlem, hogy rózsaszín cukorszirupba pakoljam és joghurtos csokival leöntsem az anyaságot, de tény, hogy sokszor azért szedem össze magam, és megyek előre, mert ők vannak. És... évekig sírtam azért, mert nekem nem volt gyerekem, bármi rosszat is tesznek, még mindig jobb miattuk idegeskedni, mint a hiányuk miatt. Nekem.

Amikor téged küld az őrangyal

Távol álljon tőlem az ítélkezés, de időnként nehéz.

Ma reggel igen jókedvűen ébredtem, a Fiatalúr 5 éves lett, vittünk finomságokat az oviba, és próbáltam a Kisasszonyt is felvidítani, mert rosszul esett neki, hogy ma az öccse az ünnepelt, így a felvidítás úgy alakult, hogy én is csak jobban felvidultam.

Ezután összefutottam ovistársak anyukáival, az egyikkel beszélgettünk is, annyira jól, hogy elkísértem a gyógyszertárba is. Amikor elindultunk haza, megláttuk, hogy szemben valaki beesett a sövény mögé, és mentünk is segíteni. A néni zavart volt, alig tudott menni, így ketten két oldalról belekaroltunk, úgy kísértük. Megkérdeztük, hol lakik, mutatta a kezével, hogy ott, abban a házban. Amikor odaértünk a zebrához, kiderült, hogy mégsem abban, hanem arra kell tovább menni. A következő sarkon akart befordulni. A sarkon megkérdeztük a címét, mert továbbra sem tudta megmondani, hogy merre kell mennünk. Kiderült, hogy az ellentétes irányba kellett volna mennünk. Megtaláltuk a címet, kérdeztük a kapukódot, nem tudta. Azt állította, hogy kulcsa sincs, valamilyen asszony engedi majd be. Magától se a lánykori, sem az asszonynevét nem tudta elmondani. Ha lett volna valamelyikünknél telefon, orvost hívtunk volna, mert nekem fura volt a néni, infarktusra gyanakodtam, az egészségügyis társam stroke-ra. Azt már tudtuk, hogy az elsőn lakik a néni, így Edit felolvasta neki az első emeleti lakók nevét, ebből ki tudta választani a sajátját.  Becsöngettünk a földszintre, elmondtam, kik vagyunk, miért csöngetünk, így beengedtek minket. Ekkor már azt állította a néni, hogy van kulcsa, de a két földszinten lakó néni azt javaslatára az egyikükhöz bevittük a nénit, és onnan felhívják a lányát. Megtudtuk a néniktől, hogy ők már régóta tudják, hogy zavart a néni, ettől féltek, hogy elkóborol. Mint kiderült, a lánya és az egyik unokája ügyvéd, a másik unokája tanár. De kérdezem én, miért nem veszik magukhoz, vagy viszik el otthonba, ahol vigyáznak a nénire? Cuki kis öreg mama volt, de nem tudtunk nem gondolni arra, hogy ha olyan talál rá, aki hazaviszi-kirabolja, akkor mit tehet? Most megúszta, de nem lehet valaki folyton a sarkában, hogy ne mászkáljon el! A két földszinti öreg néni sem volt már a legjobb erőben, és nem is várható el a szomszédoktól, hogy szemmel tartsák a mamát. Megértem azt is, ha valaki nem tudja/nem akarja feladni a munkáját, de hogy képes úgy élni nap, mint nap, hogy ki tudja, hol esik össze az idős, beteg, gyenge hozzátartozója?

Rendhagyó ovis Anyák napja

Kellett egy kis idő, amíg ezt le tudom írni, és ne potyogjanak a könnyeim, miközben ezt leírom.

Fiatalúr új óvónője azt találta ki, hogy nem csoportosan adnak elő a gyerekek Anyák napja alkalmából a szülőcsoportnak, hanem sokkal bensőségesebb, meghatóbb műsort talált ki. 6 percenként osztotta be az anyukákat, nem értettem, ez mire lesz elég, de figyeljetek!

A gyerekek egy másik teremben várakoztak, az anyukák elhozták őket onnan, és a saját csoport előtt várakoztak. Első körben 1 anya+a gyereke bement a csoportszobába, ahol az egyik sarokban egy karosszékbe ült az anya, a gyerek az ölébe, és rózsával a kezében a gyerek elmondta azokat az anyák napi verseket, elénekelte azokat a dalokat, amiket ő szeretett volna.

Mire a Fiatalúr elmondta-elénekelte mindazt, amit szeretett volna,  átmentünk a terem közepén lévő asztalhoz, (közben bejött a következő anya-gyerek páros a karosszékbe verselni-énekelni-sírni-meghatódni) mi pedig egy kis keretbe rajzolt szívecskét festettünk pirosra úgy, hogy az ujjunkat festékbe mártottunk, egy pöttyöt a Fiatalúr tett oda, egyet én, stb stb.

Amikor ezzel is készen voltunk, átültünk a harmadik részre, ahol olyan sütit ettünk, amit a gyerekek sütöttek az óvó nénivel, és szörpöt ittunk hozzá. Kb 15-20 percet töltöttünk benn, és a legszebb Anyák napi műsort volt, amin valaha részt vettem!

 Az én fiam (többek között) ezt a verset mondta, hát sírtam, mint a záporeső:

Anyák napjára

Ha én nagy leszek, Te kicsi
tiéd lesz a babakocsi
Én dolgozom, Te játszol
várat építsz, fára mászol
Leviszlek a játszótérre,
lepkét kergetni a rétre,
Boltba is én megyek,
veszek tejet, kenyeret,
banánt is mert szereted.
Hazaérek, ölbe veszlek,
úgy SZERETLEK, úgy SZERETLEK

Táncol a sárga

Fiatalúr színes verset tanult az oviban, és lelkesen mondogat belőle pár sort, néhol gyanús, hogy kihagyott valamit, máshol egyértelmű a félrehallás.

Szerinte a vers így hangzott:

"táncol a sárga,

lobog a piros,

brummog a barna,

megered a kék,

fenyeget a fekete, 

kikap, aki rossz"

Rákerestem a neten a meglévő infók alapján, és a következő verset találtam:

Szilágyi Domokos: Táncol a sárga

Táncol a sárga,

nyekereg a kék,

brummog a barna,

megered az ég.

Vicsorog a rozsdás,

lobog a piros,

fenyeget a fekete,

kikap, aki rossz!

Bár lelkesen mondogatta mindkét gyerek most már helyesen a versikét, a "nyekereg a kék" és a "megered az ég" nehezen ment a Fiatalúr haja alá, ezért megbeszéltük a vers sorait, hogy melyik szó mégis mit jelent. Ekkor már körülbelül tízszer hallottam, és nem keltett bennem olyan pozitív érzéseket, mint amikor csak a ritmusra, dallamra figyeltem. Indítottam is a közösségi hálón egy beszélgetést ezzel kapcsolatban. Volt, aki szerint arra gondol ennek kapcsán, hogy milyen remekül lehet színezni a magyar szavakkal, másokat kifejezetten csiklandoz, aztán páran arra hívtuk fel a figyelmet, hogy negatív töltetű szavakkal van megtűzdelve a vers fele. Egyik ismerős szerint az, hogy kikap, aki rossz, nem is fenyegetés, csak ténymegállapítás. Viszont szerintem nemcsak a felkiáltó mondat lehet fenyegető, mert attól, hogy pontot teszek egy olyan mondat végére, hogy például mindenkit legyilkolnak, aki az útjukba áll, a akkor sem lesz egyszerű kijelentés, ha mosolyogva skandáljuk. Ráadásként itt zárójelben megjegyzem, hogy úgy gondolom, hogy akik szerint tény az, hogy ki kell kapjon, aki rossz, az soha ne neveljen gyereket. No, de ami tényleg számít, hogy a gyerekeimet is megkérdeztem a versről pár nap múlva, a következő vélemények születtek:

A kérdés az volt, hogy ők hogy érzik magukat ettől a verstől, íme a válaszok:

"Rossz is, meg jó is."
"A táncol a sárga: vidám!" 
"Nyekereg a kék közepes, se nem jó, se nem rossz. Azt jelenti, hogy valami azt mondja, nyek, nyek. Akkor szoktak ilyet mondani, amikor valami rozsdás. Például a hinta. Vagy az ajtó. A szekrény ajtaja, a fióknak az, amit kihúzunk. De az sem jó, se nem rossz."
"Brummog a barna, az jó hangulatú. De minden barnaság lehet a sötétben."
A megered az ég Fiatalúr szerint rossz, Kisasszony szerint jó.
"Vicsorog a rozsdás az rossz, ijesztő! Meg félelmetes is!"
"A lobog a piros jóóó! Mert lobog, és piros, és nagyon jó hangulatot ad. Például nézd ezt," *elkezdte rázni a bordó sötétítőt* (Kisasszony)
"Nem, mert az azt jelenti, hogy elterjed a tűz!" (Fiatalúr, de ő szeret tűzoltósat játszani.)
"Nekem a fenyeget a fekete, meg a kikap, aki rossz.= félelmetes. Megijedek!"

Szóval a gyerek továbbra sem hülye, tudja ő, hogy mi mit jelent, és el is mondja, ha megkérdezed. 

Ki ad puszit...?

Valamikor réges-régen, amikor a gyerekeim még kisebbek voltak, már többször az apjuknál aludtak. Ilyenkorra igyekeztem időzíteni a baráti találkozásokat, bulikat. Az egyik ilyen alkalommal valamikor hajnal 4-5 körül estem haza egy áttáncolt ZP-s buliból,  már csak arra volt energiám, hogy letusoljak, hajat mossak, és eldőljek. Bár szándékomban állt felöltözni, csak a feketeneműig jutottam, így vizes hajjal csak ledőltem, magamra húztam egy takarót, és álomba szenderültem. Telefonhívásra ébredtem kora reggel negyed 8 körül. A gyerekek apja hívott, és tudatta velem, hogy a gyerekeim haza szeretnének jönni. Megnyugtattam, hogy semmi akadálya, jöjjenek, várom őket. Az ajtóhoz szaladtam, kikulcsoltam, és gyorsan visszaszaladtam aludni pár percet. Kopogásra riadtam. Ahogy voltam, bugyiban-melltartóban, kócosra-hullámosra száradt hajjal mind az akkoriban 105 kilómmal kipattantam az ágyból, és már a folyosón kiabáltam, hogy:
-Szabaaaaad! Nyitvaaaa! Na, ki ad puszit anyááááánaaaaaak?
Igencsak meglepődtem, amikor nyílt az ajtó, és nem a gyerekeim szőke, vigyorgós feje jelentkezett cuppanós puszira, hanem három Jehova tanúja nyomult be folyosóra. Ahogy megláttak, megrökönyödtek, oké, hogy nem lehettem egy szép látvány, de az arcukra az volt írva, hogy minimum az Antikrisztusnak tartanak. Megköszörültem a torkom, és kituszkoltam őket az ajtón, hogy elnézést, mást vártam, nem vagyok vendégek fogadására alkalmas állapotban. Amint sikerült őket kiraknom, felhívtam a gyerekek apját, hogy mi lesz már, de megtudtam, hogy maradnak, visszaaludtak. Köszi!

Túl sok lett a szódabikarbóna

Reggel visszajövök 10,4 km futásból, vigyorgok, mint aki fogassal a szájában aludt, és nekiállok paleocsintát sütni. Tudod, semmi tej, semmi glutén, és akkor távol marad az endometriózis, a PCOS, rendben lesz a  pajzsmirigyem, és még fogyok is. Ámen!
Szóval paleocsinta. Nem is mérek, mert ééén profi vagyok, borítom a gesztenyelisztet, nem sok maradt, sebaj, megy hozzá mákliszt, úgyis vashiányos vagyok, ráááám fééér, megy hozzá az aszkorbinsav, pici só, és a szódabikarbónából is kevés kellett volna, de megborult egy csöppet . No problemo, laza vagyok, mint a Riga-lánc, megy hozzá egy kis lenmagliszt, mert a mákliszt is elfogyott, és kettővel több tojás, mint terveztem. Kutyulok, kutyolok, öntöm hozzá a szénsavas ásványvizet, amikor leesik, hogy a gyerekek nincsenek itthon, az óvónők idegein táncolnak, tehát egy kisebb etióp falut is jóllakathatnék azzal a paleocsinta mennyiséggel, ami ebből a trutyiból kisül. Gondol, gondol, majd az esik le, hogy esetleg viszek a szomszéd öreg néniknek kóstolót. Aztán rájövök, hogy az öreg néniknek ez nem nagyon fog összeférni a palacsinta fogalmával, így hirtelen megvilágosodom, hogy ebédre husit sütök, azt majd jól felkockázom, és a paleocsinta tésztámat tortillawrapként fogom felhasználni, szóval a husi mellé zöldségeket aprítok a paleocsintámba, és ezzel isteni ebédem lesz! Előtte egy kis leves, és királyság!
Na, de még a tízórainál tartunk. Az amcsik és a kanadaiak geil juharszirupot borítanak a palacsintájukra, én nem szeretem, szerintem az valami borzasztó. A mogyorókrémet még jobban utálom, a kakaóhoz és a fahéjhoz most nincs kedvem, így nem az lesz a töltelék. Szóval megint beugrik a juharszirup, illetve hogy ha az amcsik leönthetik a palacsintájukat juharsziruppal, akkor én kipróbálom a mézet. Éééééés isteni lett!

Vaginamonológok, mellesleg tavasz van

Az alábbi eset közel kilenc (9!) éve történt egy szép tavaszi napon. Három elkeseredett nőnemű (az egyikük én voltam) épp pina colada kortyolgatása közben ecsetelgette hányattatott sorsát a másik kettőnek. Az egész csak azok szerint volt társalgás, akik nem beszélték a nyelvünket, mert valójában mindenki elmondta a monológját, és amint befejezte, egy másik ismételgette a saját sérelmeit. Szóval vaginamonológok zajlottak.

Még mielőtt azt hinnéd, hogy olyan lényegtelen dolgokról zajlott a konverzáció, mint lakkok, ruhák, a legújabb trend, elmondanám, hogy valós problémáink voltak. Az egyikünk akkor már hosszú ideje a neten próbált pasit keresni, és szörnyű történeteket mesélt férfiakról, akik nem is tudom, mit képzeltek, de én még csodáltam a barátnőmet, hogy ezek után képes volt újra és újra belejelentkezni a társkeresőbe, és még egy randira elmenni. Szóval megértettem az elkeseredését. A másik lány egy se vele, se nélküle kapcsolatban nyűglődött, már évek óta, tehát az ő elkeseredése is jogos volt. Ráadásul mi kívülről úgy gondoltuk, hogy szakítania kellene, de ő azzal validálta a vacak kapcsolatát, hogy láthatjuk, az összes pasi selejt, kivéve az enyémet, de ő ugye foglalt, és ki is kaparnám a szemét, ha rávetné, és neki esze ágában sem volt a neten keresgélni a következő pasiját, szóval inkább marad a meglévő posványban, minthogy idiótábbnál idiótább hímekbe fusson bele a neten, mert akkormárúgyismindegy. Az én problémám egészségügyi volt, épp műtétre vártam, mert a problémámra felírt fogamzásgátlótól ugyan C kosarasra nőtt az addig szinte nemlétező mellem, amit mindkét mellesleg kisebb barátnőm nagyon irigyelt, de a valós problémát, az endometriózist nem oldotta meg. Rettenetesen féltem. Nem mintha a lányok nem vették volna komolyan az én problémámat, de az volt a véleményük, hogy mellettem legalább áll egy pasi, és egyébként is, nekem legalább van mellem. Ez volt a végszó minden monológ után: De neked legalább van melled! Vááááá. Mivel már bőven többet ittunk, mint amennyire hitelesítve voltunk, de sajnos nemhogy nem javult a kedélyállapotunk, hanem határozottan romlott, kértük a számlát. Ekkor történt a következő incidens.

Egy fiatalember odaült mellénk, és megkérdezte tőlem, hogy szilikoncicikkel rendelkezem-e. Mivel akkoriban ez nem volt olyan elterjedt, mint manapság, egyrészt meghökkentem, másrészt egy felháborodott nemmel igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést. A hímnemű nem érezte, hogy ezzel a társalgást befejezettnek tekintettem, és élénken érdeklődött, hogy akkor push up-os melltartót hordok-e. Lényegesen idegesebb hangon feleltem, hogy nem, amit lát, a hajamban lévő melírcsíkok kivételével minden saját. Csakhogy az illető nem hitt nekem, de felajánlotta, hogy ha lecsekkolhatja, hogy valóban nem csalok a melltartóval, akkor kifizeti a számlánkat. Igencsak meglepődtem, mert egyikünk sem az a típusú lány volt, akiről külsőleg az látszott volna, hogy ilyen ajánlatokra vár, viszont három koktéltól igencsak felbátorodtam, és az agyam is elszállt. Ezen az sem segített, hogy a társaságomban lévő két barátnő nagyon hangosan kacarászott az eseményeken, így ideges mozdulatokkal a topom alól kikaptam a melltartómat és az asztalra csaptam, és kihívó pillantást vetettem a srácra, aki elnevette magát, majd közölte, hogy nem egészen erre a megoldásra számított. Közben a számla is megérkezett, viszont mire mi a lányokkal elővadásztuk a pénztárcáinkat a táskáinkból, az asztaltársaságunk legújabb tagja már ki is fizette a számlát, pedig nem kevés összeg állt az alján. A lányokkal egymás szavába vágva közöltük, hogy erre semmi szükség nincsen, természetesen kifizetjük neki az italt. A hímnemű csak ránk vigyorgott, és azt mondta, neki ez nem tétel, viszont mi lenne, ha átülnénk az ő asztalukhoz. Közöltem vele, hogy nem mennék, nekem vőlegényem van. Az igazság kedvéért az illető közölte, hogy ő nem is feleségül venni akart,  csak éppen szórakozni egy kicsit. Ezzel kiérdemelte, hogy javasoljam neki, hogy kapja be... Amire végképp nem számítottam, hogy felajánlja, hogy akármit kirakok, ő szívesen bekapja. Ekkor kedves mosollyal elmagyaráztam neki, hogy a vőlegényem hordja azt a testrészt, amire én gondoltam. Ez már kevésbé tetszett neki, és durvábbra fordult a társalgás, a következőképpen:
-Miért, b*zi a pasid?
Én sem maradhattam le:
-Nem, de megpróbálom meggyőzni róla, hogy ha becsukja a szemét, tökmindegy, ki sz*pja le, én pedig lehet, hogy tanulok valami újat!
A lányok ekkor már fuldokoltak a röhögéstől, én pedig őrjöngve rohantam kifelé a kocsmahivatalból, alig értek a nyomomba. Épp felháborodottan ecsetelgettem, hogy ilyen idióta pasit, mégis mit gondol ez magáról, amikor egyik barátnőmtől megint előkerült az ULTIMATE SENTENCE:
- Bezzeg tőlem senki nem kérdezi meg, hogy push up-os melltartót hordok-e!
Komolyan mondom, még jó, hogy az embernek vannak barátnői, akik maximálisan átérzik a problémáit! :)