Az alábbi eset közel kilenc (9!) éve történt egy szép tavaszi napon. Három elkeseredett nőnemű (az egyikük én voltam) épp pina colada kortyolgatása közben ecsetelgette hányattatott sorsát a másik kettőnek. Az egész csak azok szerint volt társalgás, akik nem beszélték a nyelvünket, mert valójában mindenki elmondta a monológját, és amint befejezte, egy másik ismételgette a saját sérelmeit. Szóval vaginamonológok zajlottak.
Még mielőtt azt hinnéd, hogy olyan lényegtelen dolgokról zajlott a konverzáció, mint lakkok, ruhák, a legújabb trend, elmondanám, hogy valós problémáink voltak. Az egyikünk akkor már hosszú ideje a neten próbált pasit keresni, és szörnyű történeteket mesélt férfiakról, akik nem is tudom, mit képzeltek, de én még csodáltam a barátnőmet, hogy ezek után képes volt újra és újra belejelentkezni a társkeresőbe, és még egy randira elmenni. Szóval megértettem az elkeseredését. A másik lány egy se vele, se nélküle kapcsolatban nyűglődött, már évek óta, tehát az ő elkeseredése is jogos volt. Ráadásul mi kívülről úgy gondoltuk, hogy szakítania kellene, de ő azzal validálta a vacak kapcsolatát, hogy láthatjuk, az összes pasi selejt, kivéve az enyémet, de ő ugye foglalt, és ki is kaparnám a szemét, ha rávetné, és neki esze ágában sem volt a neten keresgélni a következő pasiját, szóval inkább marad a meglévő posványban, minthogy idiótábbnál idiótább hímekbe fusson bele a neten, mert akkormárúgyismindegy. Az én problémám egészségügyi volt, épp műtétre vártam, mert a problémámra felírt fogamzásgátlótól ugyan C kosarasra nőtt az addig szinte nemlétező mellem, amit mindkét mellesleg kisebb barátnőm nagyon irigyelt, de a valós problémát, az endometriózist nem oldotta meg. Rettenetesen féltem. Nem mintha a lányok nem vették volna komolyan az én problémámat, de az volt a véleményük, hogy mellettem legalább áll egy pasi, és egyébként is, nekem legalább van mellem. Ez volt a végszó minden monológ után: De neked legalább van melled! Vááááá. Mivel már bőven többet ittunk, mint amennyire hitelesítve voltunk, de sajnos nemhogy nem javult a kedélyállapotunk, hanem határozottan romlott, kértük a számlát. Ekkor történt a következő incidens.
Egy fiatalember odaült mellénk, és megkérdezte tőlem, hogy szilikoncicikkel rendelkezem-e. Mivel akkoriban ez nem volt olyan elterjedt, mint manapság, egyrészt meghökkentem, másrészt egy felháborodott nemmel igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést. A hímnemű nem érezte, hogy ezzel a társalgást befejezettnek tekintettem, és élénken érdeklődött, hogy akkor push up-os melltartót hordok-e. Lényegesen idegesebb hangon feleltem, hogy nem, amit lát, a hajamban lévő melírcsíkok kivételével minden saját. Csakhogy az illető nem hitt nekem, de felajánlotta, hogy ha lecsekkolhatja, hogy valóban nem csalok a melltartóval, akkor kifizeti a számlánkat. Igencsak meglepődtem, mert egyikünk sem az a típusú lány volt, akiről külsőleg az látszott volna, hogy ilyen ajánlatokra vár, viszont három koktéltól igencsak felbátorodtam, és az agyam is elszállt. Ezen az sem segített, hogy a társaságomban lévő két barátnő nagyon hangosan kacarászott az eseményeken, így ideges mozdulatokkal a topom alól kikaptam a melltartómat és az asztalra csaptam, és kihívó pillantást vetettem a srácra, aki elnevette magát, majd közölte, hogy nem egészen erre a megoldásra számított. Közben a számla is megérkezett, viszont mire mi a lányokkal elővadásztuk a pénztárcáinkat a táskáinkból, az asztaltársaságunk legújabb tagja már ki is fizette a számlát, pedig nem kevés összeg állt az alján. A lányokkal egymás szavába vágva közöltük, hogy erre semmi szükség nincsen, természetesen kifizetjük neki az italt. A hímnemű csak ránk vigyorgott, és azt mondta, neki ez nem tétel, viszont mi lenne, ha átülnénk az ő asztalukhoz. Közöltem vele, hogy nem mennék, nekem vőlegényem van. Az igazság kedvéért az illető közölte, hogy ő nem is feleségül venni akart, csak éppen szórakozni egy kicsit. Ezzel kiérdemelte, hogy javasoljam neki, hogy kapja be... Amire végképp nem számítottam, hogy felajánlja, hogy akármit kirakok, ő szívesen bekapja. Ekkor kedves mosollyal elmagyaráztam neki, hogy a vőlegényem hordja azt a testrészt, amire én gondoltam. Ez már kevésbé tetszett neki, és durvábbra fordult a társalgás, a következőképpen:
-Miért, b*zi a pasid?
Én sem maradhattam le:
-Nem, de megpróbálom meggyőzni róla, hogy ha becsukja a szemét, tökmindegy, ki sz*pja le, én pedig lehet, hogy tanulok valami újat!
A lányok ekkor már fuldokoltak a röhögéstől, én pedig őrjöngve rohantam kifelé a kocsmahivatalból, alig értek a nyomomba. Épp felháborodottan ecsetelgettem, hogy ilyen idióta pasit, mégis mit gondol ez magáról, amikor egyik barátnőmtől megint előkerült az ULTIMATE SENTENCE:
- Bezzeg tőlem senki nem kérdezi meg, hogy push up-os melltartót hordok-e!
Komolyan mondom, még jó, hogy az embernek vannak barátnői, akik maximálisan átérzik a problémáit! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése