Pár évvel ezelőtt megtetszett egy ötlet, amit Vavyan Fable egyik regényében olvastam, talán az Apád, anyád ide lőjön! volt, amiben az egyik kamasz szereplő óvodai jeleket osztogatott az embereknek. Nem ám kiskacsa, locsolókanna, perec és mézeskalács, hanem hányás, és egyéb kedves dolgok. Ennek örömére én is gyorsan végiggondoltam, hogy melyik ismerősömnek mit adnék. Volt ott hiszti, depresszió, elmebaj, naná, hogy nem a pozitív tulajdonságokat igyekeztem kihangsúlyozni. Természetesen csupa találó dolgot választottam ki, úgyhogy az Isten se vádolhat rosszindulattal, mert ugye ami igaz, az igaz. Minden szép és jó volt, amíg abba bele nem gondoltam, hogy egy hozzám hasonlóan jóindulatú valaki, attól függően, hogy kedvel-e vagy sem, sőt, még ha kedvel is, de jól ismer, milyen nagyszerű óvodásjeleket adhatna nekem.Szóval tényleg működik a "képzeld magad az ő helyébe", máris kevésbé láttam jó ötletnek a címkézést.
Teltek-múltak az évek, és az utamba sodort az élet valakit, nevezzük Katinak, aki teljesen más oldalról közelítette meg a kérdést. Ne minősíts! Hm, minősítenék? Igen, azt teszem, és sztereotipizálok, én, aki annnnyira büszkén arra gondol, hogy mennyire sallangok nélkül figyeli a környezetét. "Ez minősítés, nem ténymegállapítás!" Azóta igyekszem tényt megállapítani, ha muszáj, és nem minősíteni. Lényegesen könnyebb azóta nem haragudni, megbocsátani. Magamnak is. Persze időnként a Kisördög felerősödik, és megszólal az Én, az Így Akarom, Miért Nem Teszel Így... Aztán elszégyellem magam, és gyorsan felidézem, hogy az ember mindig a legjobbat teszi abban az értelemben, hogy akkor az tűnt a legjobb megoldásnak, akkor annyi telt tőle. Ettől mindig megnyugszom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése