Dolgozás, skarlátgyanú és egyebek miatt nem ünnepeltük meg rendesen a Kisasszony névnapját, az ajándék átadható részét már megkapta, de a többi kimaradt. Erre most hétvégén került sor. Mint korábban megegyeztünk, forró csokizunk és sütizünk a Costa Caféban (imádom, kb ugyanannyira, mint a Starbucksot), majd megyünk a Kackac játszóházba. Kikönyörögték, hogy az apjuk is eljöhessen, én pedig igyekeztem jófej lenni, és megálltam, hogy ne tegyem hozzá, hogy amennyiben viselkedik, jöhet. Jött. Mivel uzsonnáztunk indulás előtt (nem sokat, egy fél zsömlét evett mindkét gyerek), és nagyon játszóházazhatnékjuk volt már, kevésbé csúszott a kiválasztott süti (angol karácsonyi tortácska - eredeti nevén mince pie), és a mézeskalács ízű forró csoki is, így elvittük a maradékot. Hozzáteszem, maradék az eredeti adag kb 3/4-e volt. (Miért csak most jut eszembe, hogy játszóház után kellett volna sütizni-forró csokizni?!) Szóval, irány a játszóháááááááz! Az elektromos kütyüknek én kevésbé örültem, mint ők, szerintem ez a későbbi X-box és egyéb förmedvények előszobája, szerencsére csak fejenként 7 tokent kaptak, az hamar elment, ugráltak, lecsúsztak, bújkáltak, és tsai. Hurrá! Este nyolckor volt a zárás, addigra persze mind a négyen jól elfáradtunk, pedig egyszer sem vesztem össze az apjukkal. Sőt, asztaliteniszeztünk, amíg a gyerekek csúszkáltak, így lemozogtam a forró csokit. No, a gyerekesek tudják, hogy minél fáradtabb estére egy gyerek, annál nehezebb ágyba dugni, hacsak el nem alszik útközben. Mivel kb 9-kor kerültünk ágyba (fürdés, nemezapizsikell, aztjobbanszeretem, miértnemmostadki, nemezzelaplüsselakarokaludni, nemittakarokaludni, nemakarokaludni, nemvagyokálmos, nemalszomnemalszomnemalszomnemalszoooooooooom), abból a Kisasszony részéről negyed tízkor, a Fiatalúr részéről tízkor lett alvás. Kisasszonynak éjfélkor kipattant a szeme, haddpiszkáljamahajad, simogasdahasam, amásikkezeddelsimogasdahasam, szomjasvagyokéhesvagyokpisilnikell után kb fél 1-kor visszaaludt. A sok izgalom, későn elalvás, éjjeli ébredés után még mindig simán kipattant a Kisasszony szeme fél hétkor... Nyűgös volt, természetesen. Hogy a Fiatalúr nyűgös reggel, az természetes, mert bár külsőleg főleg az én családom jegyei látszanak rajta, ugyanúgy nem egy pacsirta típus, mint az Apja. A Kisasszony természetesen hajnalban kel, mint én, és az Anyóspajtás szépségét örökölte (szerencséjére, az enyémmel nem sokra megy). De most nyűgös volt, sehol a kora hajnalban magas hangon csicsergős Morning has come, night is away, rise with the Sun and welcome the day! Így kezdődött a nemeztveszemfel, nemeztkérem, nemittakarokülnireggeliközben... A sütijét kérte. Abban sem volt köszönet. Nemkéremamanulát, nemfinomígyazalma, a tésztájasemfinom. A Fiatalúrnak finom volt, úgy tűnt, megvolt a reggeli hisztiszint a nővére részéről, így ő már nem tartotta fontosnak hozzátenni a saját műsorát. Mindhármunk szerencséjére. Miután a Fiatalúr a lelkemre kötötte, hogy rakjam el a maradék sütijét -igen, még mindig maradt belőle!-, Kisasszony közölte, hogy ő nem eszi meg a sajátját, egyem meg én. De én nem eszem meg, fogyókúra, glutén, laktóz, nem kérem... Kisasszony felháborodottan:
-Anya, ki ne dobd az ételt, Afrikában éheznek!
Valóban, ezt tőlem hallotta, és gyűlölöm, ha ki kell dobni az ételt, sokszor inkább konyhamalacként megettem, amit a gyerekek hagytak, ennek is köszönhető a mostani fogyókúra, mármint hogy szükség van rá. Attól még, hogy Afrikában éheznek, én hadd ne hízzak el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése