Valamikor réges-rég, egy messzi, messzi galaxisban, még 2013-ban koncertfilmnézésre voltam hivatalos egy barátomhoz. Metallica-koncert, sok alkohol, jó társaság. Hatalmas beszélgetések, összehasonlítgatás a korábbi és későbbi koncertekkel, amin persze a háztulajdonosnak volt szerencséje részt venni. Hajnal kettő és három között épp takarodót fújtunk volna, amikor a házigazdának eszébe jutott, hogy a teknősét kinn felejtette az udvaron, és inkább behozza, nehogy a szomszéd kutya megegye. Ezzel kiment. Ekkor tudatosult bennem, hogy egy kétszintes, 100 nm-es ház alsó szintjén, félhomályban, még mindig erős alkoholos állapotban egyedül maradtam, a rajtam kívül egyedüli éber humanoid kiment a házból, nyitva hagyva az ajtót... MINDEN VALAMIREVALÓ HORRORFILM ÍGY KEZDŐDIK!!! Az a pár perc, amíg a kedves barátom visszatért, egy örökkévalóságnak tűnt, és lefuttattam az agyamban az összes lehetőséget:
1. Zombiként tér vissza
2. Vámpírként tér vissza
3. Nem tér vissza, meghal
4. Benn maradok, és vámpírok jönnek a házba
5. Benn maradok, zombik jönnek a házba
6. A keresésére indulok, engem is megtámadnak a zombik
7. A keresésére indulok, engem is megtámadnak a vámpírok
8. Nem megyek sehova, bezárom az ajtót, és nem engedem be!
A 8. verzió tűnt a legszimpatikusabbnak (bocsi, Ákos!), és indultam volna billegve az ajtó felé, amikor bejött... Még mindig ember volt, nem volt nyoma rajta se vámpírharapásnak, se zombitámadásnak, ő se nézett ki Hannibal Lecternek. Elmondtam neki, mi minden járt az eszemben az elmúlt 4-5 percben, de semmi megértést nem tanúsított, sőt, meggyanúsított, hogy túl sok horrort nézek/olvasok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése