Vaginamonológok, mellesleg tavasz van

Az alábbi eset közel kilenc (9!) éve történt egy szép tavaszi napon. Három elkeseredett nőnemű (az egyikük én voltam) épp pina colada kortyolgatása közben ecsetelgette hányattatott sorsát a másik kettőnek. Az egész csak azok szerint volt társalgás, akik nem beszélték a nyelvünket, mert valójában mindenki elmondta a monológját, és amint befejezte, egy másik ismételgette a saját sérelmeit. Szóval vaginamonológok zajlottak.

Még mielőtt azt hinnéd, hogy olyan lényegtelen dolgokról zajlott a konverzáció, mint lakkok, ruhák, a legújabb trend, elmondanám, hogy valós problémáink voltak. Az egyikünk akkor már hosszú ideje a neten próbált pasit keresni, és szörnyű történeteket mesélt férfiakról, akik nem is tudom, mit képzeltek, de én még csodáltam a barátnőmet, hogy ezek után képes volt újra és újra belejelentkezni a társkeresőbe, és még egy randira elmenni. Szóval megértettem az elkeseredését. A másik lány egy se vele, se nélküle kapcsolatban nyűglődött, már évek óta, tehát az ő elkeseredése is jogos volt. Ráadásul mi kívülről úgy gondoltuk, hogy szakítania kellene, de ő azzal validálta a vacak kapcsolatát, hogy láthatjuk, az összes pasi selejt, kivéve az enyémet, de ő ugye foglalt, és ki is kaparnám a szemét, ha rávetné, és neki esze ágában sem volt a neten keresgélni a következő pasiját, szóval inkább marad a meglévő posványban, minthogy idiótábbnál idiótább hímekbe fusson bele a neten, mert akkormárúgyismindegy. Az én problémám egészségügyi volt, épp műtétre vártam, mert a problémámra felírt fogamzásgátlótól ugyan C kosarasra nőtt az addig szinte nemlétező mellem, amit mindkét mellesleg kisebb barátnőm nagyon irigyelt, de a valós problémát, az endometriózist nem oldotta meg. Rettenetesen féltem. Nem mintha a lányok nem vették volna komolyan az én problémámat, de az volt a véleményük, hogy mellettem legalább áll egy pasi, és egyébként is, nekem legalább van mellem. Ez volt a végszó minden monológ után: De neked legalább van melled! Vááááá. Mivel már bőven többet ittunk, mint amennyire hitelesítve voltunk, de sajnos nemhogy nem javult a kedélyállapotunk, hanem határozottan romlott, kértük a számlát. Ekkor történt a következő incidens.

Egy fiatalember odaült mellénk, és megkérdezte tőlem, hogy szilikoncicikkel rendelkezem-e. Mivel akkoriban ez nem volt olyan elterjedt, mint manapság, egyrészt meghökkentem, másrészt egy felháborodott nemmel igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést. A hímnemű nem érezte, hogy ezzel a társalgást befejezettnek tekintettem, és élénken érdeklődött, hogy akkor push up-os melltartót hordok-e. Lényegesen idegesebb hangon feleltem, hogy nem, amit lát, a hajamban lévő melírcsíkok kivételével minden saját. Csakhogy az illető nem hitt nekem, de felajánlotta, hogy ha lecsekkolhatja, hogy valóban nem csalok a melltartóval, akkor kifizeti a számlánkat. Igencsak meglepődtem, mert egyikünk sem az a típusú lány volt, akiről külsőleg az látszott volna, hogy ilyen ajánlatokra vár, viszont három koktéltól igencsak felbátorodtam, és az agyam is elszállt. Ezen az sem segített, hogy a társaságomban lévő két barátnő nagyon hangosan kacarászott az eseményeken, így ideges mozdulatokkal a topom alól kikaptam a melltartómat és az asztalra csaptam, és kihívó pillantást vetettem a srácra, aki elnevette magát, majd közölte, hogy nem egészen erre a megoldásra számított. Közben a számla is megérkezett, viszont mire mi a lányokkal elővadásztuk a pénztárcáinkat a táskáinkból, az asztaltársaságunk legújabb tagja már ki is fizette a számlát, pedig nem kevés összeg állt az alján. A lányokkal egymás szavába vágva közöltük, hogy erre semmi szükség nincsen, természetesen kifizetjük neki az italt. A hímnemű csak ránk vigyorgott, és azt mondta, neki ez nem tétel, viszont mi lenne, ha átülnénk az ő asztalukhoz. Közöltem vele, hogy nem mennék, nekem vőlegényem van. Az igazság kedvéért az illető közölte, hogy ő nem is feleségül venni akart,  csak éppen szórakozni egy kicsit. Ezzel kiérdemelte, hogy javasoljam neki, hogy kapja be... Amire végképp nem számítottam, hogy felajánlja, hogy akármit kirakok, ő szívesen bekapja. Ekkor kedves mosollyal elmagyaráztam neki, hogy a vőlegényem hordja azt a testrészt, amire én gondoltam. Ez már kevésbé tetszett neki, és durvábbra fordult a társalgás, a következőképpen:
-Miért, b*zi a pasid?
Én sem maradhattam le:
-Nem, de megpróbálom meggyőzni róla, hogy ha becsukja a szemét, tökmindegy, ki sz*pja le, én pedig lehet, hogy tanulok valami újat!
A lányok ekkor már fuldokoltak a röhögéstől, én pedig őrjöngve rohantam kifelé a kocsmahivatalból, alig értek a nyomomba. Épp felháborodottan ecsetelgettem, hogy ilyen idióta pasit, mégis mit gondol ez magáról, amikor egyik barátnőmtől megint előkerült az ULTIMATE SENTENCE:
- Bezzeg tőlem senki nem kérdezi meg, hogy push up-os melltartót hordok-e!
Komolyan mondom, még jó, hogy az embernek vannak barátnői, akik maximálisan átérzik a problémáit! :)

... and justice for all

Tönkreteszed a gyerekedet, ha nem járatod már most külön matekra, nyelvórára, zeneórára!
Hogy kínozhatod a gyerekedet azzal, hogy már most mindenféle órákra járatod?!
Szegény gyerek, nem ehet cukorkát, nyalókát, vattacukrot!
Úgy sajnálom azokat a gyerekeket, mindenféle üres kalóriákkal tömik őket, bezzeg a mi gyerekeink édesség gyanánt almát kapnak!

Ismerős mondatok? Lehet, hogy épp tőled jönnek? (Nem, nem érdekel a "de" az igen után!) Most őszintén: nem tökmindegy neked, hogy a szomszédod/barátaid/tesóid/vadidegenek hogy nevelik a gyerekeiket? (Mondtam már, hogy nem érdekel az "Igen, de...") Véleményed lehet, hogyne. Sőt, azt is elhiszem, hogy te azért neveled úgy a tieidet, vagy fogod úgy nevelni a tieidet, ahogy hangoztatod, mert tényleg ezt tartod jónak! Viszont miért olyan nehéz megértened, hogy más ugyanilyen indíttatásból neveli másképp az ő gyerekeit? Sőt, ha még el is jutsz eddig a megállapításig, miért sértő az rád nézve, hogy mást nem érdekelnek a te nagyon okos elveid? Miért kell neked az, hogy más ugyanarra bólogasson, mint te? Akkor az már igazolás arra, hogy jól csinálod? Nos, akkor egyél te is szart  végterméket, mint a legyek, mert ugye millióan nem tévedhetnek.


Komolyan... Ha mások másképp öltöznek, összesúgsz a háta mögött, hogy de gáz, hogy néz ki. Na és? Neki az tetszik, neked nem, mi van, ha ő meg a te szerkódra mondja, hogy gáz? Amikor a Fizikusokban a második gyilkosság miatt kihívják a detektívet, és Newton vagy Einstein megtudja, hogy a másik is megölt egy ápolónőt, akkor megsajnálja, és azt mondja erre a detektív, hogy "De Ön is megölt egy ápolónőt! - Igen, de én nem vagyok őrült!" (vagy valahogy így, évekkel ezelőtt olvastam utoljára, akkor sem magyarul), szóval nyilván ha te csinálod valahogy, neked az nem fura, na de ha a másik...
Mindig megállapítod a többi emberről, hogy fura. Sőt, a legjobb barátoddal is megállapítjátok, hogy az "az egész világ fura, csak te meg én nem, de ha kicsit jobban belegondolok, akkor te is fura vagy!"

Ha kicsit belátóbb vagy, minden ítélkező megjegyzés arról szól, hogy de te jól csinálod, de az csak akkor lehet, ha a másik rosszul. Miért is olyan nehéz belátni, hogy a másik is a legjobbat akarja, csak a tapasztalatai alapján neki az tűnik a legjobb módszernek? És mi van, ha nincs jó meg rossz megoldás? Leginkább mi van akkor, ha pont a tied a rossz megoldás? Ráadásul tényleg annyira zavar téged a másik különböző véleménye olyan lényegtelen dolgokról, minthogy a másik mit eszik, hogy öltözik, mit tart viccesnek, milyen zenét szeret? Komolyan, nincs elég dolgod? Akkor szórakozz, érezd jól magad, feltétlenül a többiekben kell a hibát keresni?

Együnk valami finomat! -almás tócsni/lapcsánka

Sokszor eszembe jut, hogy ennék valami finomat, édeset, könnyűt. Nem, nem joghurt reklám, azt nem is szoktam enni.

Szóval... Hámozz meg majd reszelj le 6-8 közepes méretű almát. Szórj rá fahéjat és eritritet. Hagyd állni, majd nyomkodd ki belőle a levet. Keverj bele két tojást, szórj rá 2 evőkanál lenmaglisztet/gezstenyelisztet/mandulalisztet/szezámlisztet. (Ha ehetsz glutént, bármilyen liszt megteszi.) Kavard össze. Vegyél ki a masszából egy púpozott kanálnyit, majd forró kókuszzsírban/sertészsírban/akármilyen zsírban süsd ki úgy, hogy a púpozott kanálnyit félcentis vastagságúra lapogatod, majd megfordítod, és a másik oldalát is megsütöd. Akár forrón is eheted. Jó étvágyat!

Helyrerakom a dolgokat

Nem tudom, hányan ismeritek a zónázást, a Flylady-t, de egy jó ideje így próbálom elkerülni a nagytakarítást. Röviden erről annyit, hogy a kupi se egy nap alatt került a lakásba, nem is egy nap alatt kerül el onnan. Napi rutinokra van felosztva a dolog, amit minden nap megcsinálsz, pl. a mosogató kifényesítése, WC, tükör és csap letörlése, a ruhád kikészítése másnap, stb, illetve a lakás 4-5 zónára van felosztva, és minden nap csinálsz valamit abban a zónában. Amikor a zóna ideje lejárt, ami kimaradt, kimaradt, majd megcsinálod a következő alkalommal, amikor abban a zónában jársz. A 2 kedvenc Flylady-szemléletem, hogy nem kell, hogy a takarítás tökéletes legyen, a  tökéletlenül elvégzett házimunka is áldás a család számára, illetve ennek folyománya, hogy pl csinálsz valamit aktívan 15 percig, de akkor koncentráltam, és amikor lejár a 15 perc, abbahagyod, akár kész vagy, akár nem. Meglepődsz, mennyi mindent el lehet végezni ennyi idő alatt, és 15 percig bármilyen vacak munka kibírható. Ha felkeltette az érdeklődésedet, Farkas Via szuperül magyarosította-egyszerűsítette a dolgot: http://www.urban-eve.hu/flylady-program/

Ami miatt ez fontos, hogy amikor sok minden összejön, amikor én is szétesem, akkor fütyülök a házimunkára, Flylady ide vagy oda, aztán amikor magamhoz térek, akkor belevágok ott, ahol épp a zónázásban tartani kell. Amikor túlzottan túlnőnek rajtam a problémáim, és már a gyógyulás folyamatában járok, akkor úgy rakom belül is helyre a dolgokat, hogy a lakással is ezt teszem. Segít. Tegnap a számítógépasztal és a szekrények-polcok lettek csillogó-villogók, ma a könyvespolc és a folyosón az ajtók, kapcsolók, kapucsengő, és mivel nem tudok aludni, mindjárt az íróasztalom és a  fürdőszobaszekrények jönnek. Igen, nagytakarításszaga van, de valahogy jobban rendet teremtek belül is, amikor kívül rendet rakok. Közben felismertem, hogy a lomtalanításnak lelki rendrakás szerepe is lehet. Kidobni dolgokat, amikhez fölöslegesen ragaszkodsz, segít elengedni belső lomokat is.

Lomtalanításra fel!

Remélem, nem felejtesz sokáig el, ha egyszer elmegyek!

Nem, nem készülök halni, csak reggelente, amikor ledolgoztam tíz órát, és hazafelé vánszorgok.
Vannak gyerekeid? Ha igen, érteni fogsz. Két bitang, zsivány, okos gyerek elfogult anyja vagyok. Ráadásul a kölkök felháborítóan szépek is. Ha levonom az elfogultságomat, még akkor is közel járnak a tökéleteshez. Meg vagyok róla győződve, hogy a hisztiket is csak azért kapom, hogy megmutassák, hogy ilyenek is lehetnének 24/7-ben, de ők jófejek.
Szóval, adott két közel tökéletes gyerek, és a tökéletlen anyjuk. Életem egyik legnehezebb pillanata az volt, amikor a Fiatalúr bölcsibe, a Kisasszony oviba került. Nem tudtam, hogy ez csak a kezdet, lesz ennél milliószor rosszabb is. Mindkét gyerek nagyon anyás volt, mondták is nekem sokan, hogy jó lesz nekik az ovi-bölcsi, mert megszokják, hogy nemcsak az anyjuk szoknyája mögül lessék a világot. A Fiatalúr beszoktatása a bölcsibe sírósan kezdődött, bár rögtön odaszaladt a játékokhoz, és ha valami sérelem érte a beszoktatás alatt, engem figyelt, hozzám jött. Aztán egyre több időt töltöttünk ott, én egyre gyakrabban lettem kiküldve a folyosóra, vagy be az udvarról. Ilyenkor szépen elmondtuk a Fiatalúrnak, hogy én most egy időre elmegyek, de vissza fogok jönni. Előre megbeszéltük a gondozónővel (Magyar Attiláné, Erzsike néni, hiányzol ám!), hogy ha sírás, ordítás lesz, akkor sem megyek vissza. Megoldottuk, nem volt ordítás, Fiatalúr szépen beszokott, csak reggelente volt nehéz az elválás. Nekem is...
A Kisasszony... ő más tészta. Talpraesett, határozott, pontosan tudja, mit akar, és hogyan akarja. Az oviba beszaladt, majd kituszkolt az ajtón, és közölte velem, hogy menjek nyugodtan haza, nem kell, hogy megszakadjon miatta a szívem, neki ott jó lesz! Kis híján elájultam, de hazajöttem. Három napig minden rendben volt. Már leszámítva azt, hogy Fiatalúr csak két hete járt bölcsibe, Kisasszony 3 napja oviba, rám meg túl sok minden szakadt napközben. Nem részletezem, mi minden történt a harmadik napon az oviban, talán majd egy másik blogbejegyzésben, de annyit mondok, hogy megjártuk a poklot, én lettem az oviban a balhés szülő, aki addig verte az asztalt, addig járt a vezetőnő nyakára, amíg csoportot nem váltottunk. Ott sokáig minden rendben volt, majd ott is félrecsúszott valami, és kezdődött elölről az elmebaj. Ott tartottunk, hogy az én határozott, okos, talpraesett lányom hetekig szenvedett hasmenésben, és rettegett az ovitól, megint. Közben Fiatalúr legjobb barátja Erzsike néni lett (Erzsike néni for President!), és a Fiatalúr bejelentette, hogy nem fog soha oviba menni, örökké bölcsis lesz az Erzsike néni csoportjában. Ehhez Erzsike néni kellett, hogy rábeszélje, milyen jó is az ovi. (Közben a nővérétől ugye nem ezt hallotta...)

Telt, múlt az idő, Fiatalúr ovis lett. Két nyugdíj előtt álló óvónő és ugyanolyan korú dada mellé került, ahol első látásra szerelem lett, ugyanis az óvónőknek elénekelte azt a bölcsiben tanult dalt, aminek az utolsó sora az, hogy "én leszek az óvó néni gyöngyvirága." Én is belezúgtam volna a saját fiamba, szó se róla. Az első szerelem tovább mélyült, Gizi néni és Kati néni (óvónők) és Jutka néni tökéletes trió voltak. Csakhogy új törvény, Gizi néni hiába szeretett volna még dolgozni, nyugdíjazták őt tavaly. Fiatalúr le volt sújtva, én is. Mekkora esély van rá, hogy jó óvónőt kapunk, amikor a Kisasszonynak csak nagycsoportra jött össze olyan, akiket szeretett, jókedvűen ment oviba? És megkaptuk... Rita nénit, aki fiatal, nincs még gyereke, de olyan rutinnal, határozottsággal, kedvességgel, szeretettel vette át a Gizi néni helyét, hogy bár emlegetjük, nagyon hiányzik, de Rita nénit is megszerettük családilag.

Ma volt a borzalom, Kati néni is nyugdíjba megy. Egy alacsony, molett, kedves arcú, szöszi, szemüveges tyúkanyó, gyönyörű énekhanggal, hihetetlen türelemmel, szeretettel, nem tudom, hogy lehet-e pótolni. Rita néni felhívott, hogy bár a Fiatalúr beteg, be tudna-e menni, hogy ő is rajzoljon Kati néninek, és a búcsúztatón verseljen, énekeljen a többiekkel. Mivel már nem annyira beteg, bementünk... Befestették a tenyerét, azt egy lapra nyomtatták, mint a többieknek, és rajzolt valamit. Virágot. (Azt eddig nekem sem, csak gépeket, szerkezeteket!) Még otthon rajzolt egy perecet is (az a jele) és egy B betűt írt, a keresztneve kezdőbetűjét. El is hozta azt is Kati néninek. Meg amiket a Kisasszony is rajzolt neki, mert a lányom is szerette nagyon, mindig is szeretett volna átkerülni az öccse csoportjába. Verset mondtak, nagyon cukit, kinn hallgatóztam, és potyogtam a könnyeim. Majd rázendítettek Bródy János szerzeményére, akit magnóról Halász Jutka néni szólaltatott meg, és 20 ovis énekelte vele:
Játsszunk most együtt, amíg csak lehet, remélem nem felejtesz sokáig el, ha egyszer elmegyek! Rázott a sírás, nemcsak azért, mert szeretem Kati nénit. Nagyon nehéz úgy odaadni a gyerekedet az oviba, hogy tudod, jó helyen van. Még nehezebb olyan óvónőt találni, aki mellett tudod, hogy olyan, mintha a pótnagyijuk lenne. Hogy nem kívánhatsz jobbat egyetlen gyereknek sem. Még a szülőkhöz is mindig van egy-két kedves szava. Sokan megkérdezték, hogy első elgondolásommal ellentétben hogyhogy nem járattam le az egész ovit, mint ahogy terveztem, amikor a Kisasszony miatt másodszor is csoportot váltottunk. Az ok a Maci csoportos óvónők és a dada volt, a pozitív példa, Gizi néni, Kati néni és Jutka néni. Most már csak Jutka néni marad a tiróból, nekem speciel ő volt a kedvencem mindig is, és csak ici-picivel van lemaradva Kati néni és Gizi néni. Gizi néni is hiányzik mai napig, Kati néni is fog. Szóval ezért hullanak a könnyeim még pár óra múlva is.

Túl sok horrort néznék?

Valamikor réges-rég, egy messzi, messzi galaxisban, még 2013-ban koncertfilmnézésre voltam hivatalos egy barátomhoz. Metallica-koncert, sok alkohol, jó társaság. Hatalmas beszélgetések, összehasonlítgatás a korábbi és későbbi koncertekkel, amin persze a háztulajdonosnak volt szerencséje részt venni. Hajnal kettő és három között épp takarodót fújtunk volna, amikor a házigazdának eszébe jutott, hogy a teknősét kinn felejtette az udvaron, és inkább behozza, nehogy a szomszéd kutya megegye. Ezzel kiment. Ekkor tudatosult bennem, hogy egy kétszintes, 100 nm-es ház alsó szintjén, félhomályban, még mindig erős alkoholos állapotban egyedül maradtam, a rajtam kívül egyedüli éber humanoid kiment a házból, nyitva hagyva az ajtót... MINDEN VALAMIREVALÓ HORRORFILM ÍGY KEZDŐDIK!!! Az a pár perc, amíg a kedves barátom visszatért, egy örökkévalóságnak tűnt, és lefuttattam az agyamban az összes lehetőséget:

1. Zombiként tér vissza

2. Vámpírként tér vissza

3. Nem tér vissza, meghal

4. Benn maradok, és vámpírok jönnek a házba

5. Benn maradok, zombik jönnek a házba

6. A keresésére indulok,  engem is megtámadnak a zombik

7. A keresésére indulok, engem is megtámadnak a vámpírok

8. Nem megyek sehova, bezárom az ajtót, és nem engedem be!

A 8. verzió tűnt a legszimpatikusabbnak (bocsi, Ákos!), és indultam volna billegve az ajtó felé, amikor bejött... Még mindig ember volt, nem volt nyoma rajta se vámpírharapásnak, se zombitámadásnak, ő se nézett ki Hannibal Lecternek. Elmondtam neki, mi minden járt az eszemben az elmúlt 4-5 percben, de semmi megértést nem tanúsított, sőt, meggyanúsított, hogy túl sok horrort nézek/olvasok!

Címkézzünk, dobozoljunk!

Pár évvel ezelőtt megtetszett egy ötlet, amit Vavyan Fable egyik regényében olvastam, talán az Apád, anyád ide lőjön! volt, amiben az egyik kamasz szereplő óvodai jeleket osztogatott az embereknek. Nem ám kiskacsa, locsolókanna, perec és mézeskalács, hanem hányás, és egyéb kedves dolgok. Ennek örömére én is gyorsan végiggondoltam, hogy melyik ismerősömnek mit adnék. Volt ott hiszti, depresszió, elmebaj, naná, hogy nem a pozitív tulajdonságokat igyekeztem kihangsúlyozni. Természetesen csupa találó dolgot választottam ki, úgyhogy az Isten se vádolhat rosszindulattal, mert ugye ami igaz, az igaz. Minden szép és jó volt, amíg abba bele nem gondoltam, hogy egy hozzám hasonlóan jóindulatú valaki, attól függően, hogy kedvel-e vagy sem, sőt, még ha kedvel is, de jól ismer, milyen nagyszerű óvodásjeleket adhatna nekem.Szóval tényleg működik a "képzeld magad az ő helyébe", máris kevésbé láttam jó ötletnek a címkézést.

Teltek-múltak az évek, és az utamba sodort az élet valakit, nevezzük Katinak, aki teljesen más oldalról közelítette meg a kérdést. Ne minősíts! Hm, minősítenék? Igen, azt teszem, és sztereotipizálok, én, aki annnnyira büszkén arra gondol, hogy mennyire sallangok nélkül figyeli a környezetét. "Ez minősítés, nem ténymegállapítás!" Azóta igyekszem tényt megállapítani, ha muszáj, és nem minősíteni. Lényegesen könnyebb azóta nem haragudni, megbocsátani. Magamnak is. Persze időnként a Kisördög felerősödik, és megszólal az Én, az Így Akarom, Miért Nem Teszel Így... Aztán elszégyellem magam, és gyorsan felidézem, hogy az ember mindig a legjobbat teszi abban az értelemben, hogy akkor az tűnt a legjobb megoldásnak, akkor annyi telt tőle. Ettől mindig megnyugszom.

De Afrikában éheznek, avagy angol karácsonyi tortácska és forró csoki utónévnapra a játszóház után

Dolgozás, skarlátgyanú és egyebek miatt nem ünnepeltük meg rendesen a Kisasszony névnapját, az ajándék átadható részét már megkapta, de a többi kimaradt. Erre most hétvégén került sor. Mint korábban megegyeztünk, forró csokizunk és sütizünk a Costa Caféban (imádom, kb ugyanannyira, mint a Starbucksot), majd megyünk a Kackac játszóházba. Kikönyörögték, hogy az apjuk is eljöhessen, én pedig igyekeztem jófej lenni, és megálltam, hogy ne tegyem hozzá, hogy amennyiben viselkedik, jöhet. Jött. Mivel uzsonnáztunk indulás előtt (nem sokat, egy fél zsömlét evett mindkét gyerek), és nagyon játszóházazhatnékjuk volt már, kevésbé csúszott a kiválasztott süti (angol karácsonyi tortácska - eredeti nevén mince pie), és a mézeskalács ízű forró csoki is, így elvittük a maradékot. Hozzáteszem, maradék az eredeti adag kb 3/4-e volt. (Miért csak most jut eszembe, hogy játszóház után kellett volna sütizni-forró csokizni?!) Szóval, irány a játszóháááááááz! Az elektromos kütyüknek én kevésbé örültem, mint ők, szerintem ez a későbbi X-box és egyéb förmedvények előszobája, szerencsére csak fejenként 7 tokent kaptak, az hamar elment, ugráltak, lecsúsztak, bújkáltak, és tsai. Hurrá! Este nyolckor volt a zárás, addigra persze mind a négyen jól elfáradtunk, pedig egyszer sem vesztem össze az apjukkal. Sőt, asztaliteniszeztünk, amíg a gyerekek csúszkáltak, így lemozogtam a forró csokit. No, a gyerekesek tudják, hogy minél fáradtabb estére egy gyerek, annál nehezebb ágyba dugni, hacsak el nem alszik útközben. Mivel kb 9-kor kerültünk ágyba (fürdés, nemezapizsikell, aztjobbanszeretem, miértnemmostadki, nemezzelaplüsselakarokaludni, nemittakarokaludni, nemakarokaludni, nemvagyokálmos, nemalszomnemalszomnemalszomnemalszoooooooooom), abból a Kisasszony részéről negyed tízkor, a Fiatalúr részéről tízkor lett alvás. Kisasszonynak éjfélkor kipattant a szeme, haddpiszkáljamahajad, simogasdahasam, amásikkezeddelsimogasdahasam, szomjasvagyokéhesvagyokpisilnikell után kb fél 1-kor visszaaludt. A sok izgalom, későn elalvás, éjjeli ébredés után még mindig simán kipattant a Kisasszony szeme fél hétkor... Nyűgös volt, természetesen. Hogy a Fiatalúr nyűgös reggel, az természetes, mert bár külsőleg főleg az én családom jegyei látszanak rajta, ugyanúgy nem egy pacsirta típus, mint az Apja. A Kisasszony természetesen hajnalban kel, mint én, és az Anyóspajtás szépségét örökölte (szerencséjére, az enyémmel nem sokra megy). De most nyűgös volt, sehol a kora hajnalban magas hangon csicsergős Morning has come, night is away, rise with the Sun and welcome the day! Így kezdődött a nemeztveszemfel, nemeztkérem, nemittakarokülnireggeliközben... A sütijét kérte. Abban sem volt köszönet. Nemkéremamanulát, nemfinomígyazalma, a tésztájasemfinom. A Fiatalúrnak finom volt, úgy tűnt, megvolt a reggeli hisztiszint a nővére részéről, így ő már nem tartotta fontosnak hozzátenni a saját műsorát. Mindhármunk szerencséjére. Miután a Fiatalúr a lelkemre kötötte, hogy rakjam el a maradék sütijét -igen, még mindig maradt belőle!-, Kisasszony közölte, hogy ő nem eszi meg a sajátját, egyem meg én. De én nem eszem meg, fogyókúra, glutén, laktóz, nem kérem... Kisasszony felháborodottan:
-Anya, ki ne dobd az ételt, Afrikában éheznek!
Valóban, ezt tőlem hallotta, és gyűlölöm, ha ki kell dobni az ételt, sokszor inkább konyhamalacként megettem, amit a gyerekek hagytak, ennek is köszönhető a mostani fogyókúra, mármint hogy szükség van rá. Attól még, hogy Afrikában éheznek, én hadd ne hízzak el.